- Asphyx: Death…The Brutal Way (2009-07-11) -

Szégyen-gyalázat, de töredelmesen meg kell vallanom, hogy bár a kultikus holland death metal gépezet, az Asphyx neve régóta ismert számomra, munkásságukkal igen sokáig tulajdonképpen teljes mértékben elkerültük egymást. A nyolcvanas évek derekán alakult csapat számos demót, és hat nagylemezt készített el, egészen az ezredforduló után nem sokkal bekövetkezett (sokadik) feloszlásukig. Ezalatt az idő alatt a felállás tulajdonképpen állandóan változott, az egyetlen fixnek tűnő tag egyedül Bob Bagchus dobos volt, zeneileg azonban mindig is kitartottak az alakulásuk idején őket jellemző súlyos, old-school death metal mellett. Csaknem hét évnek kellett eltelnie, hogy a tagok újra aktivizálják magukat, és visszatérjenek, nem is akármilyen felállással, a mikrofon mögött ugyanis újra a zenekar első két lemezén vokalizáló (és mindenképp a legismertebb Asphyx torok) egykori Pestilence alapító Martin Van Drunen áll. Mellettük a feloszlás előtti utolsó időszakban a csapattal lévő basszer/vokalista Wannes Gubbels, és egy új gitáros, Paul Baayens alkotja az Asphyx jelenlegi inkarnációját.

A két évvel ezelőtt visszatért csapat tavaly már jelentkezett egy EP-vel, melyen egy Celtic Frost feldolgozás mellett egy teljesen új dal, nevezetesen ezen album címadója volt hallható, és nem kellett sokat találgatni már akkor sem, hogy vajon lesz-e folytatása a dolognak, mivel rendkívül jó formát mutattak a felvételen. Most, egy évvel később pedig itt is van a teljes album, és azt kell, hogy mondjam, az ott mutatott nagyszerű teljesítményük egy kicsit sem gyengült azóta sem. Az album hangzása nagyon el lett találva, olyan, amilyennek egy régivágású banda esetén a 21. században lennie kell, erőteljes, súlyos, ugyanakkor magában hordozza a klasszikus ízt, kellően koszosan, viszont jó telten szól minden.

A lemez nem is indíthatna erősebben, az internetről már ismerős Scorbutics-al rögtön a közepébe vágunk, a középtempósan döngölő, extra súlyos gitár- és dobjáték, és Van Drunen egyáltalán nem szokványos, hisztérikus éneke tényleg letaglózzák az egyszeri hallgatót. Érdekes módon Martin vokáljait a tavalyi Hail of Bullets albumon kimondottan nem találtam (és a mai napig nem találom) a legjobb választásnak, ebbe a zenei közegbe viszont tökéletesen beleillik ez az egyértelműen 80-as évekbeli bandákra jellemző énekstílus. A „The Herald”-dal folytatódik a gyalulás, a tempó kellően változatos, hol crust-osan pörgős, hol szigorúan döngöl, hol pedig kimondottan lassan, ám tonnás súllyal, kíméletlenül gyűr maga alá. És ez tulajdonképpen így megy a majd 50 perces albumon végig, nincs üresjárat, a riffelés is minden, csak nem száraz, tele van fogós, és igazán sötét, pszichós hangulatú harmóniákkal, egyszerűen üt az egész.

A gyors sebesség nem mondható a lemez jellemzőjének (talán csak a címadó az, amit lendületesebbnek neveznék, de ide is pakoltak málházást bőven), azonban, ellentétben mondjuk a kissé laposabbra sikerült új Obituary albummal, itt a lassabb tempókkal elképesztően jól tudnak játszani. Erre nagyon jó példa az ötödik nóta, az Asphyx II (They Died As They Marched), aminek a címe mindent elárul: a több mint 6 és fél perces szerzemény tényleg mintha egy halálmenetet zenésítene meg, folyamatosan hömpölyög előre, majd az utolsó 2 percben elkezdenek lassulni, egészen funeral doom-os vánszorgásig vesznek vissza, majd a síri hangulatú melódiákat játszó gitárok is szép lassan kihunynak, amíg csak Bagchus dobalapjai maradnak, végül haláli csend. Baromi hatásos, és a műfajon belül viszonylag szokatlanul hosszú számhossz ellenére egy másodpercnyi üresjárat sincs benne.

Ugyan a relatíve nagy játékidejű lemez második felében már csak az eddig megszokott recept szerint megírt számokkal találkozunk, ez is tele van erősebbnél erősebb szerzeményekkel, ezek közül talán a Riflegun Redeemert emelném még ki, ebben a dalban hangulatilag bizonyos helyeken még olyan zenekarok is eszembe jutottak, mint pl a Vomitory, de persze a sajátos, horrorisztikus stílusjegyeik itt is jelen vannak. A lemez végén a The Saw, The Torture, The Pain című instrumentális úthenger gondoskodik arról, hogy az arcod teljesen simára legyen vasalva, már ha ezt az eddigi nóták nem tették meg

A „Death…The Brutal Way” egy igazi szörnyeteg. Ráadásul egy igazán zseniális szörnyeteg. Ha szereted a régimódi, ráérősen, de biztosan gyilkoló death metalt, akkor az Asphyx könnyen lehet, hogy az év lemezét készítette el számodra. Ennél erősebben igen nehezen térhettek volna vissza, én pedig most megyek, és beszerzem a korábbi munkáikat is. A régi rajongók pedig hallgassák meg (ahogy mindenki más is), nem fognak csalódni. Ez fix. (tudom, fárasztó vagyok:D).

10/10