- God Dethroned: Passiondale (2009-04-20) -

Nyolcadik nagylemezéhez érkezett a holland God Dethroned. A Henri Sattler gitáros/vokalista által lassan már húsz éve megalapított banda a korai időkre jellemző nyers black/death metal anyagok után szépen lassan egy egészen egyedi hangulatú, valamivel dallamosabb irányba kezdett el tartani. Ennek a tendenciának volt a csúcspontja a három évvel ezelőtti The Toxic Touch album, amely, bár nálam nagyon jól működött (azóta is elő szoktam néha venni), kétségtelenül egy jóval egyszerűbb, közérthetőbb zenei stílust képvisel. A korábban jellemző black metal elemek szinte teljesen eltűntek, és helyükre sokkal inkább thrash, illetve melodikus death metal ihletettségű témák kerültek. Azóta azonban több változás is történt a zenekar történetében, másfél évvel ezelőtt a dobos Ariën van Weesenbeek, majd a lemez felvétele előtt Isaac Delahaye szólógitáros is távozott (hogy aztán mindketten csatlakozzanak az operametált játszó Epica-hoz, no comment…). Ariën helyét az a Roel Sanders vette át, aki annak idején a The Grand Grimoire, illetve Bloody Blasphemy lemezükön is dobolt, emellett a kíméletlen grindcore hordából, az Inhume-ból is ismerhetjük játékát. Az új gitáros pedig a Murder Syndicate, illetve egy szintén Inhume-tagok által érintett zenekar, a Cliteater egykori gitárosa, Susan Gerl (igen, ő egy nő) lett, de ő már csak a felvételek után csatlakozott a zenekarhoz, az albumon a szólógitár sávokat is Henri rögzítette. A csapat felének kicserélése bizony a zenei irányra is hatással volt.

Henri korábbi nyilatkozataiban arról beszélt, hogy az új album egyfajta visszatérés lesz korábbi anyagaik zenei világához, elsősorban a Bloody Blasphemy, illetve a Lair of the White Worm korongot hozta fel párhuzamként. Szó se róla, sok minden visszatért most a zenébe azokból az időkből. Azt is tudni lehetett már egy ideje, hogy a „Passiondale” egy koncept album lesz, mely az első világháború nyugati frontján történt, példátlanul véres harcokat állítja középpontba (Passchendaele egy belga kisváros neve, amely környékén annak idején csaknem egymillió ember esett el a harcmezőkön). Ennek megfelelően igazán sötét atmoszférát sikerült a lemezen kialakítani. A fegyverropogással kísért, baljós The Cross of Sacrifice című intró után egyből belecsapnak a sűrűjébe az úriemberek, az Under a Darkening Sky nagoyn jól prezentálja már a legelején, mire is számíthatunk az elkövetkezendő csaknem 40 percben: irgalmatlan tempók, gyors, reszelős riffelés, amely egyúttal fogós dallamoknak sincs híján, valamint Henri megszokott, jellegzetes hörgése. Roel grindcore háttere természetesen itt is kiütközik, jóval több blastbeat témát használ, mint elődje (utódja?), és a lábgépet sem kíméli. Emellett visszatértek a black metal-os, „sikálós” gitártémák is. Persze továbbra is jelen vannak a thrash metal elemek is, és szerencsére a bandára eddig jellemző sajátos dallamvilág is a helyén van. Ami viszont sajnos nagyon hiányzik az egész albumról, az Isaac Delahaye személye. Fílinges szólójátéka rengeteget tett hozzá az utolsó két nagylemezhez, és hiányát Henri egymaga sajnos nem képes pótolni, ugyanis szólógitárosként messze elmarad egykori, konzis képzettségű kollégája tehetségétől. Főleg amolyan Kerry King-féle, tremolókar-rángatós szólókat kapunk a legtöbb helyen, a dallamosabb próbálkozások pedig elég jellegtelenre sikerültek, egyszóval messze nincsenek annyira kidolgozva, mint idáig.

A másodikként érkező No Man’s Land az egyik legszigorúbb dal a lemezen, szikár riffeléssel, továbbra sem lassuló tempóval és vehemenciával. A sebességből először a Poison Fog második felében vesznek vissza, és a dal hátralévő részében a melódiák veszik át a főszerepet. Itt nagy meglepetésre Henri dallamosan is énekel néhány sort, ami idáig nem volt rá jellemző, de ez talán jobb is így. Hangja ugyanis rendkívül limitált, és ebben a számban nem is sikerült emlékezetes témát hoznia, így pedig értelmét veszti a kísérlet. Végül egy lassabb, melankolikusnak szánt, igazából elég középszerű szóló zárja le a trekket. A Drowning in Mud-ban aztán folytatódik a száguldás, de a nóta közepén ezt egy piszkosul eltalált, kétlábgépes dobbal megtámogatott téma töri meg, ami az egyik kedvencemmé vált a korongról. A címadó Passiondale a lassabb dalok egyike, középtempóban menetelős, súlyos témákkal, és fájdalmas dallamokkal emlékezik meg mindazokról, akik a „vérszivattyú” áldozataivá lettek. A No Survivors-ban ismét gyorsabb sebességre kapcsolunk, és itt is kapunk dallamos éneket, ezúttal azonban sokkal jobban ráéreztek a dologra, ez a rész nagyon könnyen befészkeli magát az ember agyába. Az ezt követő Behind Enemy Lines-ban különböző tempójú témák váltakoznak, a szinte doom-osan lassú kezdésből szépen lassan, a dal közepére egy blastbeat-es rohanásig is eljutunk, majd onnan vissza a dalt egyébként domináló thrashes iramba. Az utolsó rendes nóta, a Fallen Empires idézi leginkább a legutóbbi album hangulatát és zenei megközelítését, akár még simán fel is férhetett volna rá. Emlékezetes, bólogatós riffek, és egy kicsit szellősebb, de a duplázóval azért keményen odapakolt dobolás jellemzi a számot, erős szerzemény ez is. A záró Artifacts of the Great War már csak egy afféle levezető, egyszerűbb és dallamosabb instrumentális tétel, de kellően hangulatos befejezés ahhoz, hogy az ember a játékidő lejártával újra a „Play” gombra nyomjon.

A „Passiondale” egy nagyon erős anyag, amellyel a God Dethroned régebbi munkáit kedvelők is könnyedén megbarátkozhatnak, csakúgy, mint az utolsó két nagylemez rajongói. Tulajdonképpen jó pár alapos meghallgatás után nem igazán találok benne gyenge pillanatot, nem sok mindenbe lehet belekötni. Persze közel sem hibátlan munka, a már említett szólógitáros poszton történt „váltás” egyértelmű lépés hátrafelé, Henk Zinger basszgitáros játéka pedig gyakorlatilag alig észrevehető. Emellett a lemezt (főleg az első felét) túlságosan változatosnak sem lehet nevezni, a folyamatos csépelés miatt a részletek eleinte nehezen bontakoznak ki teljes valójukban, tehát nem hat olyan mértékben elsőre, mint elődje. Éppen ezért az album többszöri meghallgatását javaslom mindenkinek, de higgyétek el, megéri, mert ezúttal is egy egyéniséggel rendelkező, igényesen kidolgozott dalcsokorról beszélünk, amely méltó a God Dethroned nevéhez.

9/10