- METALLICA - Death Magnetic (2008-09-12) -

megjelenés: 2008. szeptember 12.
kiadó: Electra

Öt év telt el a legutóbbi Metallica album a St. Anger megjelenése óta és úgy tűnik, hogy az akkor teljesen szétesett társaság benyomását keltő banda (lásd Some Kind Of Monster dvd) a rutinos Rob Trujillo basszer csatlakozásával újra megtalálta elveszett önbizalmát. Olyannyira, hogy a Slayer példáját követve koncerten a saját 1986-os thrash metal klasszikusukat a Master Of Puppets korongot játszották el teljes egészében, a lemez 20 éves évfordulójának kapcsán a 2006-os Escape From The Studio turnén. Ahogy az akkori turné elnevezése is mutatja, a Metallica 2006 kezdete óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal (Sick Of The Studio '07 turné) gyakorlatilag több mint két éven át írta a dalokat az új lemezre.

Azonban most nem a csapat mellett hosszú-hosszú évekig dolgozó Bob Rock producerrel (aki a St. Angeren már a basszusgitáros szerepét is bevállalta) vágtak neki a felvételeknek, hanem a híres/hírhedt Rick Rubinnal, aki többek között a Slayer és a System Of A Down lemezeivel szerzett hírnevet magának a metal világában. A lemezkészítés közbeni nyilatkozatokból már sejthető volt, hogy talán most nem kell egy Load/Reload féle eltévelyedéstől tartanunk és a St. Anger garázshangzását sem akarják megismételni, de hogy végül mi sül ki ebből a Rick Rubin & Metallica kooperációból azt pontosan senki nem tudhatta. Úgy tűnik azonban, hogy a hosszú böjtnek vége és 2008-ban visszatért közénk az igazi Metallica...

A lemez az Enter Sandman főriffjéhez hasonlatos, belassított, besztóndult, szívdobbanásokkal kísért témával indul. A That Was Just Your Life nyitánya kemény dobütésekkel és markáns gitárokkal bővül, aztán beindul a tempó, és egyszer csak elénk lép az oly rég hallott régisulis Metallica. Yeah! Hetfield keményen köpködi a szavakat, a riffek hol punkosan gyorsak, hol meg kimérten, mázsás pörölyként hullanak alá. Remek ritmus- és témaváltások jönnek egymás után, aztán egy jó kis tekerős szóló Kirktől. Hejj, ezer és egy éve nem volt ilyen Metallica lemezen. Lars sem nagyon pihen a dobok mögött. Király egy nyitónóta!

Ugyanazzal a lendülettel folytatódik a lemez a The End Of The Line-nal. A pár másodperces lüktető kezdés után előbb egy Some Kind Of Monster húzású téma érkezik, majd rögtön jön egy Ride/Justice ízű acsarkodósabb tempó. Hetfield vicsorít, mint egy buldog, csupán a refrén végére pattint oda egy hajlítást. Ugrálásra késztető adrenalinlöket a dal. Keveredik benne a régi Metallica és a St. Anger zsigeri megközelítése. Kirk zaklatott rövid szólója tökéletesen passzol a képbe. Egyetlen probléma, hogy Rob basszusgitárját teljesen eltüntették a hangzásból. Hat percnél aztán jön egy kis hidegzuhany. Ahelyett, hogy a csúcson lezárnák a dalt, beúszik egy Load-hangulatú elszállós lebegés, James bájolog kicsit, hogy végén aztán egy villanással megint pofán csapják az embert.

Lars széttördelt dobolása és a vele egy ritmusra riffelő gitárok kezdik a Broken, Beat & Scarred nótát. Pillanatra beúszik egy keleties hangulatú riff, majd egy szaggatott téma veszi át a vezetést. Harapós dalocska, amit a közepére érve faszán bepörgetnek. Őrület mit gitároznak itt össze James és Kirk. Az instrumentális vadulások egyébként az egész lemezen hatalmasak! Utoljára a Justice-on hallottam ilyeneket a Metallicától, és a legjobb, hogy csak úgy süt a riffekből a magabiztosság. Kirk persze megint szólózik egy kellemeset, megkínozza a hat húrt rendesen. Örülök nagyon, hogy rá tudták venni megint a szólókra, még ha az átlag 7-8 perces számokban legtöbbször fél/egy perceket teker csak, akkor is.

A Death Magnetic első klipes dala, a The Day That Never Comes következik ezután. Háborús témája és szerkezeti felépítése miatt sokan a One újraértelmezéseként emlegetik, de azért ez erős túlzás, szerintem. Az első négy perc egy power lírai, tipikus Load megoldásokkal, majd jön egy riffelős, döngölős átkötés még mindig Load (időnként Fekete Albumos) hangulatban, aztán az ötödik percnél igazán elszabadul a pokol... Még egy sebességi fokozattal feljebb kapcsolnak... Jön egy punkos kiállás, pogó, egy maidenes szóló, aztán egy fura, klasszicistavonású második gitárszóló, megint punkos kiállás (csak a dob és a basszus egy pár másodpercig), aztán egy harmadik szóló a teljesség kedvéért és még visszatér a kettes változat egy újabb karcolat erejéig, és itt a vége. Orgazmus!!! Szenzációsan összerakták ezt a számot, még ha nekem az eleje egyáltalán nem jön be, akkor is.

"The Day That Never Comes" videóklip

Az All Nightmare Long egy mérgezett southern témával indít, amit hirtelen lenyel egy sötét, Justice-korszakos riffszörny. Wow. Aztán nem tudom hogyan, de valahogy mégis képesek egybeolvasztani ezt a két komponenst a nóta folyamán, ami végül egy kicsit csapkodó és kapkodó, de rettentően húzós kis rémálmot szül. Hetfield mint egy bepöccent cowboy úgy énekel. Nem vénnek való vidék, még ha 8 percre elegendő kiforrott ötlet nincs is benne! :)

A Cyanide a modern Metallicát képviseli a lemezen. Groove, lüktetés, az énekben sok hajlítás, dallamos átkötések itt-ott. Egy-két kiváló Kirk Hammett szóló azért jutott ide is szerencsére. A büntetés aztán az Unforgiven III képében érkezik. Már az első részét is utáltam ennek a számnak, fölösleges tovább nyúzni. Akik a Fekete Albummal ismerték meg a Metallicát, azoknak bizonyára jól esik a helyenként nagyzenekarral, zongorával megtámogatott, időnkét beszigorodó lírai, de tulajdonképpen az égvilágon semmi nem indokolja a helyét ezen a lemezen. Ugorjunk!

Az élet a The Judas Kiss-el tér vissza. Kicsit modernkedős ez is, mint a Cyanide, másrészt bőven van benne zsír. Az énekben Hetfield az újkori hajlításait vegyíti a régi önmagával, és ez igaz a zenére is. Az instrumentális témázgatásban a villantások helyett most inkább a feelingre és a progresszivitásra építenek. Igazi kaméleon ez a dal. Az egyik legötletesebb szám a lemezen. Kirk itt hozza a legegyedibb gitárszólóját, de ebből sem hiányozhat egy újabb Hammett-féle tekerés.

A következő 10 percben egy instrumentális fogást tálalnak Suicide & Redemption címmel. Zord, tüskés és barátságtalan témák sorakoznak itt egymáshoz láncolva, sötét anyaggal töltve ki a teret. Nincs igazi íve a dalnak, inkább egy napok óta álmatlanul fetrengő inszomniás elmebeteg zaklatott látomásait eleveníti meg a hangok. Súlyos, na! A lemez zárásaként érkező My Apocalypse pedig tökéletes old school Metallica, olyan dalok nyomán, mint a Battery és a Damage Inc. Már akkor dobtam egy hátast ettől a számtól, amikor először kitették a hivatalos honlapra és végig lehetett hallgatni. Vérbeli, sistergős speed THRASH metal. Így, nagy lángoló betűkkel! Mi a faszt csináltak ezek a fickók eddig, ha erre is képesek??? Az év thrash metal dala a My Apocalypse, a Death Magnetic pedig az utóbbi húsz év legjobb Metallica albuma! Az 1988-as And Justice For All óta nem született ennyire riff és gitárszólóban gazdag, továbbá a Fekete Album óta ennyire erős Metallica lemez! Őrület, amit Hetfield és Kirk művelnek Robbal együtt, de még Larsba sem érdemes belekötni.

További Metallica hírek a MetalNews oldalán

web:
Metallica - hivatalos oldal
Metallica - myspace oldal

METALLICA cuccok a Headbanger kínálatában