- Hegyalja fesztivál, avagy 4 nap mulatás a bor hazájában (2007-09-14) -

A tavalyi színvonalas felhozatallal rendelkező Wan2 fesztivál után végre azt hihettük, hogy talán nekünk is lesz valami olyan metalfesztiválunk, amire még külföldről is ellátogatnak a metalosok, de mivel a Paradise Lost koncertje volt a pont a fesztivál végére (csak úgy mint a sportszigetnél) a remény utolsó szikrája is elszállt, hogy valaha is lesz egy metalfesztiválunk.
Így hát jobb híján maradt a Hegyalja, ami zenei felhozatalban nem is próbálja megközelíteni a Wan2-t, de mégis volt egy Sepulturájuk, ez pedig már elég ösztönzés volt, hogy elvonatozzak Tokajba némi sátrazásra, borozásra, és koncertezésre.

1. nap

Nagy fejetlenség fogadott, bár az is elképzelhető, hogy a szervezők szándékosan tervezték azt, hogy a fesztiválra való bejutás egy közel 3 órás procedúra legyen.
A magyar ember nyugodt ember; mi nem törjük rá a biztonságiakra a kordont, amiért ahelyett hogy beengednék az embereket, inkább falatoznak és beszélgetnek, ha pedig ezt befejezték, elvesznek annyi tárgyat a jónéptől, amennyit csak tudnak. Mi ezt természetesen lenyeljük, bár megjegyzem: nem kéne.
A bejutás utáni sátorhely keresést már inkább ne részletezzük.

A sok koncerthelyszín közül kettő kivételével mind fedett volt, ami semmilyen szempontból sem nevezhető kellemesnek, de mi már erre is rá lettünk szoktatva a szigeten.
Az első napom felderítésből, és külföldi viszonylatban olcsó italok fogyasztásával telt, ebből következőleg nem sok koncertet láttam az amúgy sem agyonzsúfolt programból. Nem is volt nagyon mit nézni, csak a feketeruhás Mangod Inc. szolid zúzását.
Jól zenélnek ezek a srácok, de lehetnének kicsit vagányabbak is élőben, és az egyből megdobná a bulijaik intenzitását. Tudnak zenélni, van mire büszkének lenniük, úgyhogy nyugodtan lehet üvölteni az átvezető szövegeket, meg buzdítani a népet, mert erre a zenére be lehet mozdulni.

Mangod Inc.

A visszafogott zúzás után kijöttem a sátorból, majd minden elfeketedett. A sátramban ébredtem fel, majd miután megbarátkoztam a gondolattal, hogy elaludtam, el is indultam az AB/CD hangjait követve a DeWalt sátorba. A buli nagy részét lekéstem, a maradékot pedig fizikai valóm elérte, de a szellemi még nem egészen. Azt azért sikerült levágni, hogy bent izzik a levegő, és jó a hangulat.
Az Iron Maidnem azonban ezt is izomból megfejelte. Akik nem tudnák, van egy Iron Maiden nevű angol banda, akik a Maidnem-et nyúlják. Nem bírtam megállni, hogy ne írjam le ezt a szar poént.
A lényeg az, hogy ha behunyom a szemem, akkor biztosan nem mondom meg, hogy Kiss Zoltánt vagy Bruce Dickinsont hallom. Egy ilyen torok hozzáértő zenészekkel kiegészülve csodákra képes, még ha csak egy tribute band is. A mostani összeállítás nem tetszett annyira, mint tavaly Mezőtúron, de így is rengeteg slágert eltoltak a srácok.

Ennyi volt az első nap. Három banda meg egy részegség. A Meshuggah-ra ezerszer jobban megérte volna elmenni, de valakinek ezeket a bandákat is meg kellett néznie.

2. nap

Ez a nap sem ígérkezett intenzívebbnek az elsőnél programban, maximum piálásban. A Közel 10 nevű formáció koncertje indította a második nap programját a maga reppelős, metalkodós, ugrálós, zúzós zenéjével. Nem bírom az ilyesmit, úgyhogy hamar ott is hagytam a Jim Beam színpadot.
Akárki akármit mond, Hegyalján a legjobb helyszín nem a Viva színpad, vagy a többi sátor, hanem a bárpult. Külföldi, sőt hazai viszonylatban is olcsók az italok, persze ez a fajta doppingszer kell is a magamfajta népeknek, hogy élvezni tudják a zenei stíluskavalkádot.

A Viva színpad műsorát a megasztár vesztes Dorina nyitotta, kis nyávogással, meg szolid zenészekkel a háta mögött. Nem tudom, hogy ez a koncert valami perverz poén volt a szervezők részéről, vagy erre valóban volt igény. Nekem úgy tűnt, hogy akik az eső ellenére a hölgyemény koncertjén voltak, azok is inkább csak röhögni mentek oda, nem azért, hogy élvezzék a tucatzene képviselőjét.
Számomra csak annyi tanulsága volt ennek a koncertnek, hogy egy tehetségkutató versenyen hang nélkül is lehet nyerni.

Dorina koncertje után a Disco Express már egyértelműbb vicc volt, hisz ez egy paródia banda, ha úgy tetszik. Diszkó slágereket gyúrtak át rokkos formátumba, ami jópofa volt, főleg a rószaszínbe öltözött tagokat látva, bár szerény véleményem szerint ez úgy lenne igazán profi, ha mondjuk goregrind stílusban adnák elő ezeket a „come on barbie let’s go party” féle slágereket, de ezzel valószínűleg egyedül vagyok:).

Máris elérkezett az üresjáratok ideje. A Zorall nem érdekelt, és a Kárpátia, és kopasz haverjai székelykutató akcióját is csak egy távoli sörpadról hallottam. Női befolyás alatt a Magna Cum Laude koncertjére állítottam be a Jim Beam sátorba.
Ez is egy vicces atmoszférájú koncert volt, bár a rajongók nyilván másképp látják ezt. A humor igazából az együttes külseje, és zenéje közötti éles kontrasztból fakadt. Mező Misi, testes frontember baseball sapkában; egy igazi hc énekes, és üvöltés helyett ezek a lágy dallamok fakadtak a torkából.

Másfél óra karlengetés vette kezdetét a Viva színpadon a Republic
A nap egyetlen olyan koncertje, amire tényleg kíváncsi voltam, a Belga volt. Már látom a kőzáporként rám zúduló maileket ezért, de amit ez a négy srác csinál, az tök metal, annak ellenére, hogy rap. Ez kissé ellentmondásosan hangzik, de sebaj.
A lényeg, hogy ők nagyon tudják szórakoztatni a népet. Ha képes vagy nem csak a hülyeséget észrevenni ebben a zenében, hanem azt is hogy a Belga a magyar (pop) kultúra igen kemény kifigurázása, akkor tudod élvezni ezt a zenét is.

De egyszer a Belgának is véget kell érnie, és akkor zuhan vissza az ember a magyar valóságba, vagyis a Tankcsapda koncertre. Lehet, hogy kicsit elismerőbb hangnemben kéne beszámolnom Magyarország no. 1 rock bandájáról, de számomra az ő zenéjük nem sok értéket jelent. A gyerkőcök egyszerűen csak ebbe a zenébe menekülnek a rádiók nyávogós szarjai elől.
A zenei alapot hallgatva leszögezhető, hogy a Tankcsapda tud zenélni, és nem véletlen, hogy már ennyi ideje fennáll a zenekar, de számomra a Tcs-nek nincs mondanivalója.

Egy király Belga koncerten kívül a második nap se szolgált olyan koncertélményekkel, amikre megérné visszaemlékezni, és merengeni az emlékek áradatában. A harmadik nap azonban végre megérkezett a brazil felmentő sereg.

3. nap

A harmadik nap programját Jamie Winchester és Hrutka Róbert indította (be). Előtte betévedtünk még a Jim Beam sátorba is, de az ott zenélő Slowband a maga 5-6 fős nézőközönségével még nem csinált sok hangulatot. Jamienek és Robinak már ez sokkalta jobban ment, és a még itt sem agyonzsúfolt nézőtéren táncra is perdültek néhányan az önfeledt muzsikára.

Az én figyelmem addig kötötte le a koncert, amíg meg nem pillantottam a két méteres Derrick Green-t, és a többi Sepultura tagot, amint épp kijönnek a backstage-ből szétnézni a fesztiválon. Ez egy kihagyhatatlan lehetőség volt fényképezkedésre. Sepuék nem sztároskodtak, nem rázták le a rajongóikat, bár megjegyzem nem is nagyon piszkálták őket, csak az elszántabbak.

Jamie-ék után Neck Sprain Neck Sprain . A három nap alatt az első igazán súlyos fellépő a Viva színpadon. Már sokszor láttam ezt a csapatot, de nem volt még olyan, hogy nem sikerült deréktól felfelé emberesen megmozgatniuk.
Nagyon húzósan nyomják. A Neck Sprain buliján se voltak sokan, de akik ott voltak, azok nagyon élvezték.

A zúzás után megtudtam, hogy hova lettek az emberek a Viva színpad elől. A Jim Beam színpadon a Good Time Boys nevű RHCP tribute tolta a slágereket, amivel óriási sikerük volt.
Ugráltak is rendesen az emberek elől. Nem rossz tribute banda ez, majdnem olyan volt, mintha az eredetit hallgatnám, bár mivel azt se hallgatom sűrűn, ezért hamar elhagytam a sátrat.

Neck Sprain

Gyorsan felmérve a helyzetet, láttam hogy a híres Ossian énekes, Paksi Endre sajnálatos módon nem rúgott be annyira, hogy szórakozni lehessen rajta, így én céloztam meg a bárpultokat helyette is.

Az idő gyorsan telt, és már jött is az egész fesztivál csúcspontja, vagyis a Sepultura koncertje. A kezdés pont ugyanolyan (energikus) volt, mint tavaly a Pecsában . Andreas, Paulo és Jean együtt tördelték a Dark Woods Of Error elejét, majd feljött Derrick is, és megkezdődött a nézőtéren az aprítás. Úgy gondoltam, hogy sajtós kiváltságaimmal élve a koncert elején fotózgatok kicsit elől, de mivel a vaku használatát megtiltották, és a pörgés hátul óriási volt, így a Refuse/Resist-re már én is bevetettem magam az önpusztító népek közé. A hosszú játékidőnek köszönhetően most sok érdekes szám előkerült a Dante XXI albumról, amiket a Pecsában nem hallottunk, pl. a Crown And Miter és az Ostia. A Nation albumot még mindig nem merik elővenni Sepuék élőben, de a Roorback albumról sokat játszottak, és nagy meglepetésemre/örömömre előkerült a Bullet The Blue Sky is. Persze, mint mindig, az igazi sikert most is a régi slágerek hozták meg. Az Arise-ra akkora zúzás indult meg, hogy kicsit el is távolodtam a keménymagtól, hogy teljes fogsorral hagyjam majd el a koncertet.

Milyen érdekes, hogy szinte mindenki kritizálja a Sepultura mostani felállását, azonban a koncerten mégis teltház van, és a buliról senki nem szól egy rossz szót sem. Úgy érzem a rosszmájú népség hamarosan megkapja a várva várt reunion bulit, csak aztán nehogy rosszul süljön el a dolog.

Szájízrontásnak ezután még a Hard koncert is bekerült számomra a napi programba. Igazából nem volt rossz buli, Kalapács Józsi elemében volt, és bár a gitárból kicsit keveset hallottam, mégis megvolt az oldschool rock ’n’ roll fíling, úgyhogy panaszkodni nem lehet.
Ez után még bepillantottam a Borsodi Malátabárba, ahol Jamie Winchester és Hrutka Róbert folytatta lelkes közönsége előtt a koncertjét, amit reggel elkezdtek, csak most unplugged címszó alatt. Jól kijátszották a szervezőket:)

4. nap

Sok piálás, és némi koncertezés után el is érkezett az utolsó nap. A másodfokú hőriadó megkövetelte, hogy délelőttömet a Tiszaparton töltsem strandolással, és napozással. Az idilli nyugalomnak azonban hamar meg kellett szűnnie, és vissza kellett térni a zenei életbe.

Az első helyszín, ahova betettem a lábam, a DeWalt sátor volt, ahol a Hopika indította a programot. Nagyon kevesen voltak, meg a zene se volt túl ébresztő jellegű, de minden napnak el kell valahogy kezdődnie. Kár volt olyan korán otthagyni a Tiszapartot, mert a buli még jó ideig nem akart beindulni.

Némi idő elteltével végül a Carnia koncertjére néztem be a Jim Beam színpadhoz. Az együttes sokat fejlődött tavalyi mezőtúros fellépésük óta, bár racionálisabban nézve a helyzetet, a jelentősen nagyobb nézőszám az időjárási tényezők nemlétének lehet egyenes következménye. Tavaly ugyanis a színpad előtti pocsolya nem volt alkalmas mulatásra. Most viszont sokan tomboltak a nagy pop/rock slágerekre.

Még a Jurij koncertjén is bent maradtam kicsit, mivel időközben ülőhelyek szabadultak fel, én meg olyan kényelmesen elhelyezkedtem, hogy még el is aludtam 10 percre, csak aztán a legyek megrohamoztak és ezzel eljött a menekülés ideje.

Kis céltalan bolyongás következett, aminek az lett a vége hogy Halász Feri puffogását hallgattam (vagy azt nézni kell?) egy tisztes távolságból. Nehéz erről az együttesről objektív véleményt nyilvánítani, hisz általában az emberek vagy imádják, vagy utálják.
Kicsit dallamos, kicsit zúzós, de mindenképp nagyon fogós. Jó banda arra, hogy később a rajongóik elkezdjenek érdeklődni a durvább muzsikák iránt, de nekem úgy tűnik, hogy annyira mégse szolgál hatékony ugródeszkaként, hogy fejlessze a metalt. Ja, egyébként a koncert jó volt, legalábbis a rajongók nagyon élvezték, ahogy hátulról láttam, és a hangzás is rendben volt.

Sok idő múlva, végre egy ismerős együttes, az Agregator lépett fel a DeWalt deszkáira. Igaz, az ő zenéjük nekem nem szívügyem, de végre jó volt egy olyan bandát látni, és hallani ami az underground metal életben mozog.
Az Agregator beindította a nap metal lavináját. Ugyanis utánuk következett a magyar Meshuggah, vagyis a Watch My Dying . Nekik sikerült tiszta erőből pusztítani! Sokan voltak, durva volt a zene, és mindenki élvezte. Ennyi a siker titka.
Számomra a nap fénypontja azonban az utánuk következő Cadaveres koncert volt. Velük is úgy vagyok, mint a Neck Sprain-nel: nem tudok ráunni!
Minden számukban van valami olyan ritmus, ami koordinálatlan rángatózást vált ki belőlem, és erre kevés banda képes. A Watch My Dying után a nézőszám elég drasztikusan csökkent, pedig pont az ellentétére számítottam, de az élmény ezzel fordított arányosságban változott.

Cadaveres

Az intenzív mozgás megkövetelt némi pihenést maga után, úgyhogy Bloodhound Gang koncertjét a földön fekve hallgattam. Nem váltott ki túl sok hatást belőlem a zene, de a távoli ovációt hallva másokból igen. Bár jobban átgondolva főleg akkor hallottam a sikoltozást, amikor az együttes csinálta a show-t a színpadon.
Utólag láttam felvételeket arról, hogy mi is történt fetrengésem alatt odafönt, és annyira nem bánom, hogy ezt nem néztem végig az első sorból. Annyira nem förtelmes, mint egy Radikális Amputáció koncert, de az az egymás sapkájába hugyálás elég kemény.

Minden jónak egyszer vége szakad, de hogy ez a pillanat ne legyen szomorú, az Irigy Hónaljmirigy zárta le a Viva színpad műsorát, amin a könnyek max a sok röhögéstől hullhattak. Milyen jó, ha valakinek van humora, és még zenélni is tud! Az Irigy Hónaljmirigyen mindenki jól szórakozott, zenei ízléstől függetlenül. Kinevettük együtt a Fiestától kezdve a Noxon és az Omegán át Győzikéig a hazai popkultúrát. Tök metal volt!

Négy nap, szép környezet, olcsó italok és élőzene. Mi kell még? Talán egy kicsit több és nevesebb metalbanda, de talán nem is kell annyira elmetalosítani ezt a fesztivált. A Hegyalja pihentető, és szórakoztató is egyben. Majdnem olyan jó nyaralási, és bulizási alkalmatosság ez mint a szlovén Metal Camp. A biztonságiak modorán még volna mit fejleszteni, de jó emlékekkel távoztam Tokajból. Remélem jövőre is így lesz.

Web: www.hegyaljafestival.hu/