- Beszámoló - Undead fesztivál 2007 (2007-07-01) -

Harmadik alkalommal rendezték meg az Undead fesztivált, és megfogyva bár, de törve nem, pusztítottak az együttesek a lyukakban. A második nap elmaradása sokakban negatív érzelmeket váltott ki, ami érthető is, mégis amondó vagyok, hogy nem azt kell siratni ami nincs, hanem értékelni azt, ami van.

A Vörös Yukba való beesésemmel egy időben fel is zendült a Hypocrisy-től az Eraser a Sollen előadásában. Kétségtelen hogy nem szólt olyan jól, mintha az eredeti előadót hallottam volna, de Peter Tägtgren azért nem szégyenkezne, ha látta volna ezt a produkciót. A saját számokból kiderült, hogy a banda svéd death metal őrült, és a zenéjük is ehhez igazodik. Az ilyen együtteseket újabban eléggé lehurrogom, de a Sollen jó volt.
Ennél a műfajnál nagyon fontos, hogy azt játszd, amit tényleg szeretsz, és ahogy láttam ezeknek a srácoknak a svéd metal az életük. Koncertjük végén egy másik hatalmas északi banda klasszikus nótáját, az Amon Amarth The Pursuit Of Vikings-ét tolták az arcunkba.
Egy ilyen helyen a vikingek se tudtak volna többet kihozni ebből a nótából, mint a Sollen.

Archaic

Kicsit elszomorodtam, amikor megláttam az Archaic -ot a másik színpadon. Na persze nem azért, mert valami bajom van az együttessel, csak a My First Knife-ra kíváncsi lettem volna, de az Archaic teljes mértékben kárpótolt.
Ha a Remorse a hazai Testament, akkor az Archaic megérdemli a hazai Slayer titulust. Annyira jól átjöttek most a számok, hogy még a Tormentor feldolgozást éreztem a buli leggyengébb pontjának.
Az utolsó szám most a Testament Into The Pit-je helyett egy Slayer turmix volt, ami a Dittohead-del indított, aztán volt benne Postmortem, meg Angel Of Death is. Idén sikerült megtalálnom a legjobb hazai metal bandát. Ezt minden thrashernek látnia kell.

A Gothica beszámolómban lehúzott Nightwish kópia bandáknak legjobb ellenpéldája a Cenobite . Végre egy olyan csaj, aki nem próbálja meg leénekelni a csillagokat az égről, mint mondjuk Tarja Turunen, hanem inkább Coprsegrinder mesterrel száll versenybe halálhörgés kategóriában. Lehet hogy a Cannibal Corpse hörgőgépe nem a legideillőbb példa, hisz a Cenobite nem a gyors mészárlás mestere. Sok helyen inkább az Esoteric-et juttatta eszembe a temérdek elmebeteg belassulás miatt.
Zsófi bírta a hörgést, de az átvezető szövegeket igencsak rekedtesen sikerült elmondania, bár ez nem lényeg. Még egy olyan együttes, amire érdemes odafigyelni.

Cenobite

Az eddig magasan szárnyaló színvonal az Embers koncertjének kezdetével megsüllyedt. Újabb metalcore banda, ami a többihez hasonlóan semmi újat nem mutat fel műfajában. Koncertezés helyett nekem pihenés következett.
Cseh vendégeink tiszteletére azonban átmásztam a Vörös Yukba. Két, hörgős női énekessel rendelkező együttes egymás után. A Stigma énekesnője mintha jobban bírta volna a Corpsegrinderkedést (vagy inkább Chris Barnes-kodást, mivel játszott a banda egy Six Feet Under feldolgozást is) mint a mi Zsófink, de a koncertjük előtt láttam a cseh hölgyet intenzíven sört fogyasztani, ez meg doppingnak számít:). A Stigma tehát jó volt, de semmi kiemelkedőt nem mutatott fel, így hamar a feledés homályába merül majd.

Újabb pihenő következett, mivel a Malediction foglalta el a Blue Hell-t. Még mindig hadilábon állok ezzel a bandával, de azért a Slayer – Black Magic feldolgozást hallva benéztem én is a koncertjükre.
Az Agregator színpadra lépésével az éjszaka a brutális darálásról egy dallamosabb hangvitelre váltott át. Ez nem okozott különösebb gondot, mert erre a zenére is sikerült a többségnek feloldódnia, így az Agregator sikerrel teli hagyhatta el a színpadot.
Nem így a Dying Wish . Az ő koncertjük se volt rossz, de már tele volt a fejem a többi állat zenével, és a Behemoth még így is elég messze volt, úgyhogy a Dying Wish is kimaradt.

A Bornholm -ra ismét összeszedtem magam, de nem volt sok értelme. A Gothica-n tapasztalt rendkívül gyatra hangzás után reménykedtem, hogy most végre valami jót fogok hallani, de ez most sem történt meg. Lehet a Vörös Yuk akusztikai, és technikai fejletlenségére fogni ezt, de ha egymás után kétszer ilyen szarul szólnak, annak már valami oka van. Teljesen kifordult a Bornholm magából, de remélem újra megtalálják a helyes utat a közeljövőben.
A Tesstimony -nak újra sikerült felkorbácsolnia a hangulatot az északias színvonalú metaljukkal, de én már csak a Behemoth-ra voltam kíváncsi, úgyhogy az ő bulijukból is csak a Bloodbath feldolgozást hallgattam meg.
A Tesstimony szerintem nagyon jó banda lehetne, de nem érzem bennük a törekvést, és ezért nincsenek benne a nemzetközi élvonalban. Nyilván Tóth Balázs rengeteg elfoglaltsága mellett nem marad elég idő a bandára, pedig talán kifizetődnének az erőfeszítések.

Ez után a belorusz Rasta következett. Ilyen névvel én valami reggae bandára számítottam, azonban egy indusztriál metalt kaptam.
Hozzám hasonlóan itt már a többség fáradt volt, úgyhogy kevesen figyelték a rasztahaj nélküli Rasta-t. Ennek a zene is lehetett az oka, mert sokszor már nem is lehetett eldönteni, hogy diszkóban, vagy metalkoncerten vagyunk. A diszkófíling a popsláger Sweet Dreams felzendülésénél teljesedett ki.
A nyitottabb szellemiségek jól érezték magukat, a beszűkültebbek viszont kevésbé tudták ezt élvezni.

Végre valahára eljött a Behemoth ideje. Rendesen felfokozták a feszültséget, mivel a Rasta koncertjének vége után még jó fél óráig ment a dobhangolás, de a hosszú munkának meglett a gyümölcse, ugyanis a Behemoth hibátlanul szólt. Ők voltak az egyetlen arcfestegetős együttes az este, és ők is voltak a leggonoszabbak!
Az indító Demigod-ra kapásból meg is indult a zúzás a nézőtéren, azonban a legtöbb energia mégis az olyan slágerek alatt szabadult fel, mint az Antichristian Phenomenon vagy a From The Pagan Vastlands. Nergal átvezető dumái nem keltettek olyan nagy hatást, de mégis pokolian jó frontember, és sikerült ördögi erőket elővarázsolnia erre a koncertre.
Az idő űrhajó módján repült, és ezalatt a Behemoth diszkográfiájának minden porcikáját meg lett mozgatva. A legrégibb black metal számoktól a nemsokára megjelenő új albumig az összes anyagot előkapták.
Becsülöm, hogy az együttes nem felejti el a gyökereit, de én még hiányoltam egy-két számot az utolsó két albumról, és nem is értem, hogy az EP-n is kiadott Slaves Shall Serve-öt hogy hagyhatták ki a műsorból.

Még így is ez volt számomra a legjobb hazai koncert idén, és ha igazak a hírek, akkor ebben az évben újra ellátogatnak hozzánk a lengyelek a Kataklysm és az Aborted társaságában. A The Apostasy-ra meg hamarosan rávethetitek magatokat, mert lassan az is kint van.
A Behemoth mindent meghódít, vagy ahogy Nergal is mondja magáról a dalszövegben: „I AM THE MOST CONQUERING ONE!”